HIDEG VAN

hideg steril-patyolat az ágy
elfekszik mellettem a fáradt délután
üres fészekben fehér takarók között
a gyűrött csendbe belekiáltok
minek
galacsin-gömbbe zártan egyre csak
utánad köréd melléd magadba építelek
újra föl téged a kartondoboz megnyirkult falai közt
(nyívó tehetetlenje a semminek)
belém döf a karcos valóság
amikor úgy tűnik belépsz magányunk ajtain
s én széket húzok alád pihenj meg
kezededt öledbe ejtve itt látlak most...de nem nem nem
ujjaim a megrekedt időben
a sivár nélküledet kaparják veszettül
homokban lépkedsz gondolataimon
bokád köré túrzik lassan térdhajlatod is
ellepik forró dűnék s egyre fentebb szorítják
derekad nyakad szád betömik
s elül a szél a soha el nem ért oázis fölött...

...valahol ott messze ötszázötven kilométerre
kőzet-gödrökké hűl az ágy
a sívó pusztaság kel föl magasra
s lezúdul mélybe temetni összetört mozdulatom