Alkony, ha jön,/ bizarr nüanszok cincogják tele/ kriksz-krakszaikkal paláját,/ miből már semmi értelmes/ nem penderül ámult gyönyörré,/ lankad, csügged a lendítő láb,/ a korong még darabig a csendre libbent/ sántító nyikor-szarkalábakat,/ s megáll.../ a mester arcára fintor fájdul,/ s fénytelen semmibe vágja bele/ elnyomorodott torz sarát