Múlt: tarkaságok és ösvények: 2012. 03. 01.

2012. március 27., kedd

nélküled

amolyan semmilyen ez a reggel is
léptek koppannak újra az ablak alatt
a megszokott karistolással nyit a szomszéd
kulcscsomó zörög leejti valaki hangosan csörömpöl
a lépcsőház beissza a mormolt káromkodást
csend lesz majd köhécselve másik indul
újra és újra zoppan a bejárati ajtó
a csendben itt bent megállok kicsit
megsimogatom babusgatva a hirtelen
tenyerem alá bújó szívdobogást
távolok hajolnak szét előttem
vörös égaljak
szelek hordozta szófoszlányok
mozdulatok sehová sem tartozón
ez a reggel is
-utak ösvények kusza kiáltások bokrai-
amolyan semmilyen
nélküled

Székelyudvarhely, 2012. március 27.

Alkony-ébredés

az este jön
vesztett csatából rabolva térő
rongyosan osonó éhes hadúr
holtjai hallgató földjén át
hazaér
a semmiben szimatol körbe éhe
tépőre rándult tenyér
egy rémült szív körött
már csak
tüskéktől kéklő bozót lobog
a csend fölött

Székelyudvarhely, 2012. március 24.

CSAK

már nem a kimondott s a leírt
mi tőlem hozzád bekopog
egyedül a némult pillanat...
reá vetkőztük le a mozdulatot is
és dobtunk sutba nyálas szavakat
ahogy a perjék gyökér-magasában egyenesen
egymásra nézünk csak ketten
a kerteletlen egyszerűségben
lehet valóban csak mondani s
írni is ennyire s ennyit akartunk mindig
nappalokban egymásnak pirinyó reményt
s apró álmokat a röpke éjben
ránk szögelt rikító sablonok helyett

Székelyudvarhely, 2012. március 16.

03:33

álmomban ér, belém vág
- szemhéjon billog a számok íve –
kipattan,
életlen csorba kés szakítja rá
a szívdobogást a csendre,
a szem tágulón nyílik hozzá
a mindent elborító éjszakához,
ágy szélén kuporgóhoz..
riadt lélek fél bennem,
hirtelen nem tudom, ki s mi vagyok
...végtelen szóközzé határtalanodva
kuszán lépdel velem a létem,
s nem enged el, nem enged meg-
nyugodni, pihenni menni végre,
kételyeim paticsfalai közé ültet,
megtapos, beledöndülök
a felziháló ébredésbe…

Székelyudvarhely, 2012. március 14.

EGYEDÜL

a felhők bumfordi gyapja kisimul amikor ölbe kaplak
tojáshéj-vékony az egyensúly de van azért és persze
a kezem fogod egészen rám bízva magad s viszlek
konok kérdéseid dacára beleforgatlak a nappalaimba
nem gondolkozom mint ahogy soha nem tettem
ha dűlőre kellett vinnem valamit s lehetetlenné
nyomorítottak tótágast ugrasztó oldatlan gordionok
arcodra látok semmi rajta mi rosszallás vád harag
a remegésed lehetne szerelem vágy reszketése is
de a szemed nem hazudik nincs benne hajnal hűse
nincs tavaszujjongás nincs nyarak eljövendő kékje
vonásaidban árnyak félelem-vetése szökken szárba
kéred s leteszlek megállni a földön egyedül akarsz
szembenézni a halállal keményen de a kezed
nem fogy el kezemből mégis csak állsz a babonázó
alkonyatban egyedül egészen…

Székelyudvarhely, 2012. március 11.

TAVASZ-TÁNC

fáradt mosoly és mozdulat voltál
tegnap a Nap kezén futtatott
óvott százezer mérföldnyire kigyújtott
lobogó lángjában s el nem égetett
megáldott földjein vizein vezetett végig
mondtad erőid érezted aztán csak
gurgula-zsivaj ugatás keveredett
a jóleső bágyadtságban s hullámaiba
belezizzenő szempillák hasítékain
nevet sem kapott virágok szirmaival
a világ még közbenevetett...
...a diófán felfeslett egy rügy
- a tegnap hozzáértél vágyat suttogtál
a viaszos duzzadásba -
ma kibomlott levelekkel vár a kert
hogy tavaszt táncoljon neked

Székelyudvarhely, 2012. március 11.

INDULÁS...

...beleébredtem a csendbe
- szinte kiáltott szinte döfött -
néztem szét falak meredtek
mindenütt szembe
mozdulataim lesték a mész-
pattogzások lesunyt pillái alól
neszük hallottam-hallom most is
elnyomják a kint mocorgását
a rügyekben gyökerekben morajló
élet hangjait felisszák a vakolat
alatt sunyin porladozó téglák
a szérűskertben tán éppen engem
álmodnak az asztagok
rólam a kévéket akkurátusan
körberakó gyerekről szenderegnek épp
s körém párnázzák vissza
izzadt nyaraimat
kalangyák tövén pihegő déli órát
a várakozást korsót himbáló érkezésemre
a tarló fölött...

(maga az élet kacag a tegnapból
feléje fordulok zsámolyommal
s a nyelvtani részt vesézve
tán sosem-volt nőkről mondok
példamondatokat)

...a reggel nógat, életre indulásra
lépteim ma is kikopogni útjaimra
a rám lenéző magasságban

Székelyudvarhely, 2012. március 9.

KÉK MADÁR

virágaimat szél zilálta szét
csokrot kötöttem pedig
távolok dallamából
vágyakozásból
rétek felett szálló páraködből
hol lépteid megőrzi a fű
szívszorongásból
érted...
fuvallat jött rám szakadt
kapkodtam a szétrepülő szirmok után
aztán útfélre ültem
megsimogattál
s fölém rajzoltad gyönyörű
kék madarad

Székelyudvarhely, 2012. március 8.

TÁNC

Visz hullámain a dal,
és nem a zene van a szobában:
a dallamban már a szoba ring
tova veled...
Táncolj, Kicsim,
nevess!
Szeretlek

Székelyudvarhely, 2012. március 7.

A JÁRDA FÖLÖTT

a járda fölött úgy hunyorognak rám a kirakatok
mintha kezedet fogva a tükörképünk átlátszatlanná
olvasztaná az üvegüket s mintha kikoptatná a selymet
bamba bábuikon a nevetésed...
pedig hiányzol annyira visszhangtalanok a koppanások
a járdalapokon s te a messzi verőfénybe szőtted magad
- fénysebességgel feszül felvetőszáladdá gondolatom -
lépkedem ebben a másik tavaszban tócsák vizében
merítem meg hiányodtól kiszikkadt délutánom
s felrezzenve kiáltok utat magamnak
egy rám hörkenő tülkölésben...

Székelyudvarhely, 2012. március 5.

PITYPANG

ma ismét jégtorlaszt zengető idő van
lépteid számlálja az emlékezet
hányat koppantak s hányat még
tovább a parton alattunk
egy pillanatnyit sem szűnik a hömpölygés
rézgálic-ég borul tuják gubancaira
a lét megül alant aztán csírázik utat tör él nő
lobog száradnak s meghalnak lefoszló fölöslegei
helye van az újnak hogy megüljön alant aztán csírázzon
utat törjön éljen nőjön lobogjon száradjon s pusztuljanak
lefoszló fölöslegei...
fent járunk nem érint minket az alant
a tuják lomblángja fölött felpörget
a légáram föl messzire-magasra
összefonódva keringő pitypangernyőcskék
ketten és együtt...táncunkat
a Nap úgy de úgy kacagja...

Székelyudvarhely, 2012. március 4.

SZERETLEK

szeretlek
álmomból kelve
fáradt törődött testem
utolsó mozdulatában is
ott vagy leszel
mindenben szépség
tiszta ég
az értelem
hogy mit miért...
szeretlek
körülvesz dolgok tömkelege
tört járdalapokon kell
néha
s nem is tudom hogyan
csak evickélek
dohos gondok lökdösnek
lapockák közé döf
s kísér a mindennap
ott vagy ami felé én
és ott te vagy aki felém
lenyújtasz vigaszt
ösvényt
szomjat enyhítő kutat..
szeretlek
mint reményre nyitó völgyeket az utak

Székelyudvarhely, 2012. március 3.

VELED

ablakpárkányon a reggel
koppan a madárcsőrnyi hang kint
a kertben mindenre rácsurog a kék
az arany a messzeség
tuja-zöld bársony öleli alakod
aláhull rajtad a függöny hullámos
huncut játéka bizsereg remegve a bőröd
látom a hófoltok megbabonázva húzódnak
egyre kisebb a színtelenség
hosszan elnyújtott a mozdulat
ahogy felém fordítod a napsugarakat
rám fonódó karodon tenyereden
s kéjesen borzonganak
a szádon megrebbenő suttogás-madarak
köröket éget rám a bőröd mindenütt
most itt most amott érint sokáig
lehunyt szememre csókolsz
édes-gömbölyded krikszkrakszokat
reggel már a fák fölött jár
a Nappal együtt a víz-kék ámulatban
kérlek játssz még velem
játssz reám smaragdszínben gyűrűző mosolyt
szerelmem

Székelyudvarhely, 2012. március 3.

ESTE...

kaptam üzeneted
hangodon is ideért a szegedi este
ittam magamba a zengést a simuló szerelmet
kezemben megállt minden egy pillanatban
hallgattam a rám zúgó eget...
...ma ne, kérlek, ma ne fogd meg a kezem
reszketne vele a távol ahol csak sejtesz engem
annak aminek s ne ölelj, ne csókolj,
véres lennél és értetlen és rettenetesen
szánakozó jeltelen férfikönnyeken
ma hagyd, hogy én keressem a szót
a magyarázatot hogy lehet
hogy világokat kóborlok össze
csillagok csillámát napnak ragyogását
terelem köréd mert annyira szeretlek
(csillagok csillámát napnak ragyogását
annyira szeretlek - ugyan már közhely -, talán így érzed...)
mégsem találom a nevetésed a gyönyörű-szépet
a nyugalmas hangot mi mindenkihez szól
simogat biztat felemel de hozzám nem ér el
valahogy talán már
el is felejtettem a mozdulatot mi hozzád vezetne...
a szegedi estében veled lépek tovább
koppannak lépteim sokszólamú kipp-koppok között
a karácsony messze úszik kezed kapaszkodó ívét látom
a bódék fényárban úsznak most már örökre...
.............................................................................

takarítottam a szőnyegek
furcsa vonaglással éreztek ma rám
fehér gyertya villantott fénytelen kanócot el
ott guggolt ahová abban a leszálló csendben tetted
amikor itt hagytad reám vigyázni
a végtelent...

HIDEG VAN

hideg steril-patyolat az ágy
elfekszik mellettem a fáradt délután
üres fészekben fehér takarók között
a gyűrött csendbe belekiáltok
minek
galacsin-gömbbe zártan egyre csak
utánad köréd melléd magadba építelek
újra föl téged a kartondoboz megnyirkult falai közt
(nyívó tehetetlenje a semminek)
belém döf a karcos valóság
amikor úgy tűnik belépsz magányunk ajtain
s én széket húzok alád pihenj meg
kezededt öledbe ejtve itt látlak most...de nem nem nem
ujjaim a megrekedt időben
a sivár nélküledet kaparják veszettül
homokban lépkedsz gondolataimon
bokád köré túrzik lassan térdhajlatod is
ellepik forró dűnék s egyre fentebb szorítják
derekad nyakad szád betömik
s elül a szél a soha el nem ért oázis fölött...

...valahol ott messze ötszázötven kilométerre
kőzet-gödrökké hűl az ágy
a sívó pusztaság kel föl magasra
s lezúdul mélybe temetni összetört mozdulatom