Alkony, ha jön,/
bizarr nüanszok cincogják tele/
kriksz-krakszaikkal paláját,/
miből már semmi értelmes/
nem penderül ámult gyönyörré,/
lankad, csügged a lendítő láb,/
a korong még darabig a csendre libbent/ sántító nyikor-szarkalábakat,/
s megáll.../
a mester arcára fintor fájdul,/
s fénytelen semmibe vágja bele/
elnyomorodott torz sarát
