kétezer-négy
december hatodikán
Testvér, testvérkém, megtért, no, ládd,
szavam, a riadt, didergő madár,
a távol, a messze: csalóka, kába,
de a szív, a szárny szivárvány-vitorla
ha tüskekivert a borzas ég,
s csőrre szajzik a jég
cikája.
Testvér, testvérkém, úgy csüggtél
hussanó ívén, oltár a röptető tenyér,
vesszők sarjadtak tuskók revéből,
titkolt mezőkről buktak a fényre,
lombosodott, dübörgött a szív:
ide, most ide térj, tikkadt érkező!
…Csak percre, napra, csak évtizedre
csángáltunk el, testvér, tébláb csapáson,
csak fészkek melegét fáztuk el vállvonítva,
álltunk csalóka holdkaréj-komponán,
s unt szavak temploma: hámló salétrom
omolt, szakadt lesunyt magunkra.
Testvér, testvérkém, már imánk is
halódva verdeső madár,
sikoltva hull bele, ég el a Nap szívében,
nézzük vak, zúzmarás közönnyel,
hogy ocsmány hernyóként hájazó pernye
keni szét vonagló árnyát az égen.
Derzsi Pál, Székelykeresztúr, 2004.
